XII. Fejezet – Mindent vagy semmit

Az eset után még egy napot vártak, de mivel szorította őket az idő, úgy döntöttek, hogy tovább állnak. Az út lefelé ugyanolyan veszélyes volt, mint odafelé. Mire leértek már fel se tűnt nekik, hogy nem a sötét ösvényeken járnak, ugyanis valami eltakarta a napot, pedig még csak alig kelt fel. Felnéztek az égre, de amit láttak azt nagyon nehezen tudták leírni. Olyan volt, mint egy nagy… nem tudom megnevezni. Elégedjetek meg azzal, hogy hatalmas volt és korom fekete. Se szeme, se szája, se füle, se farka nem volt annak az izének. Csak annyit lehetett hallani, hogy néha megmordult, mint ha gyomor lenne. Linának ekkor eszébe jutott a száj, ami beszippantott a szörnyeket. Biztos ez a száj vége. Egyszer csak megmozdult és elindult. Észak felé vette az irányt oda, ahol a Fekete-hegy van, és ahol a Rémálmok Hercege várta megmentőit.

Lináék követté a furcsa jelenséget. Próbálták támadni, de semmi reakció, úgyhogy inkább feladták. Ám amikor az, vészesen a Fekete-hegy közelébe ért, nem volt más választásuk meg kellett támadniuk. Lina egyetlen varázslata sem hatott rá, sőt Sesshoumaru Souryuuhája sem. De a kis boszorkány nem adta fel. Azt mondta Sessynek, hogy menjen az útjából. Sessy rögtön tudta mire készül, azon gyomban Lina háta mögé állt és onnan figyelte a pusztítás varázsigéjének hatását.

-        Sötét Nagyúr, ki a négy világot őrzöd, adj át nekem hatalmas erődből, engedd át nekem végzetes hatalmad, hogy legyen küzdelmem diadalmas! Álom zárja le a szemem, álmok ura szárnyalj velem! Dermesztő kard, tüzes átok, a gonoszságra rátalálok. Rögös úton jár a lélek, a bosszúért visszatérek. Isteneknek teste roppan az erőtől, mi bennem van. Nem riadok vissza, hogy a gonosz megússza! Végzet villámai

A varázsige hallatán Sesshoumaru hátán a maradék szőr is felállt, és a felettük éppen elhaladó fekete izé abban a pillanatban megdermedt, majd miután Lina alkalmazta rajta a Végzet villámait egy csapásra semmivé lett. Belsejéből pedig kihullottak, azoknak a szörnyeknek a darabkái, akiket a Sötétség-ormán bekebelezett. De ezzel még nem volt vége. Az eget ismét sötétség borította, de ezúttal tényleg magától sötétült be, és nem takarta el semmi nagy. Hatalmas vihar kezdődött. A közelben lévő fákat hajlítgatta a szél, a kisebbeket ki is csavarta. Az ötödik mennydörgés után megjelent az, ki miatt már az egész Föld kerekséget átkutatták, íme a Sötétség ura, Shabranigdo.

-        Hát ismét találkoztunk Verselő Lina! – szólalt meg rekedt hangján Shabranigdo.

-        Bizony régen volt. – válaszolt Lina, aki az imént elvégzett varázslat miatt, még nem állt valami biztonságos lábakon. (Sessy segített neki talpon maradni :o)

-        Most kicsi lány, miért avatkoztál bele a dolgomba?

-        Arra gondolsz, hogy nem engedtem, hogy megtámadt a Rémálmok Urát? Nos, erre igen egyszerű a magyarázat – Lina szemében a bosszú égető tüze éget – MEGÖLTED A BARÁTAIMAT és elloptad a fénykardját, ami miatt a Rémálmok Hercege felébredt álmából.

-        Csupán csak ennyi. Ez igen kevés, ahhoz képest, amikről még nem tudsz. Nem csak megöltem, hanem előtte még meg is kínoztam a barátaidat, és ezekbe a kínokba haltak bele – a mesélés közben Shabranigdo szája széles vigyorra húzódott, ahogy a vérengzéseiről beszélt. Ennek hatására Linában az ölni akarás még nagyobb lett – aztán elpusztított Seyruun városát, természetesen minden lakójával együtt. És persze ezt tettem minden várossal, amit te szerettél, ahol útjaid során megfordultál, hogy el ne felejtsem a szülővárosod is ilyen sorsra jutott. Na most már van elég okod, hogy elpusztíthass engem, bár nem hiszem, hogy menni fog, de remény mindig van.

-        Te álnok. Nem nyugszom, míg el nem pusztítlak, amíg be nem teljesítem küldetésem, addig harcolok. Eressz el, Sesshoumaru!

-        Sajnálom, de még nem vagy olyan állapotban, hogy harcolj.

Linát azonban nem lehetett visszatartani. Akkora düh volt benne, hogy inkább Sessy sem vitatkozott vele. A testét átjáró erő és barátai elveszése miatt érzett végtelen magány, akkora erővel ruházta fel a lányt, hogy egy pillanatig Shabranigdo is megijedt. A Fekete-hegyen lévő barlang mélyén, a Herceg is megérezte, és örült neki.

A pillanat ezredszereséig tartott a két ősi ellenfél egymásra nézése. Egy perc múlva egyszerre rontottak neki a másiknak. Lina egyszerre támadott és védekezett is. Nem tudta, hogy melyik az a varázslat, amelyikkel le tudná győzni. Mindenképpen szüksége volt még egy erőnövelőre, a talizmánokon kívül, egy olyan dologra, amivel már korábban legyőzte a Sötétség urát. Ekkor megvilágosult. Hát persze, hogy is felejthette el a fénykardot, ami sajnos még mindig az ellenfélnél van. Ekkor kért segítséget Sessytől.

-        Sesshoumaru! Mennyire vagy gyors? – kiáltotta Lina a szellemnek.

-        Amennyire szeretnéd!

-        Keress Shabranigdoban egy fénylő pontot, vagy azt nem találsz, akkor keresd meg a fénykard illatát a szaglásod segítségével.

Sessy vette a lapot és keresni kezdett. Tudta, hogy sietnie kell. Shabranigdo körül rohangált és egy olyan szagot keresett, ami nem bele való. Hamarosan meg is találta. A kard ott a szörny gyomrában. Hirtelen gondolkozott, aztán cselekedett. A Sötétség ura felordított fájdalmában, ugyanis Lina támadása és Sesshoumaru „behatolása” egyszerre következett be. Rövid idő elteltével már Lina kezében volt a Fénykardja, és az erejével újra elkezdte kis mondókáját.

-        Sötét világ, sötét lélek, ne várd meg, míg visszatérek! Sötét káosz, sötét éj, gonosz szívem visszatér! Sötétség Ura hívlak téged, fogadd be az ellenséged! Ígérem hű leszek hozzád, jó harcosod, igaz szolgád. Ki ellenünk van feje hulljon, égre sötétség boruljon. Így ér véget a küzdelem, tűz ereje, ím jöjj velem! Kardom, fogadd be a sötétséget, engedelmeskedj! Szörny béklyó

A varázslatnak megvolt az eredménye. Shabranigdo nem tudott tenni semmit a hatalmas erővel szemben. Teste néhány perccel a támadás után egyenlő lett a földdel. Öt perc múlva már semmi nem emlékeztetett arra, hogy itt a mai nap során csata volt.

Az ég ismét tiszta volt, a Nap sugarai pedig teljes erőből sütöttek. Bár nem sok volt nekik, hiszen a nyárnak hamarosan vége lesz, de ezek a sugarak nem a nyárnak búcsúzó sugarai voltak, hanem azért a lányért küzdöttek, aki a földön feküdve szintén az életéért küzdött.

Hiába győzte le Shabranigdot, ha ez az életébe került. Pedig még olyan sok terve volt, de tudta, hogy a halál most megnyugvást hozna sérült szívének, éppen ezért nem engedte Sesshoumarunak, hogy a Tensaiga segítségével megmentse.

-        Hidd el, nekem így lesz a legjobb, hiszen viszont láthatom a barátaimat, akik már oly rég óta várnak rám. Tehát én ott fenn is boldog leszek.

-        Ahogy akarod, és ezzel mi legyen – mutatott Sessy a fénykardra.

-        Vidd le a barlangba és dobd be a Káosz tengerébe, de vigyázz bele ne ess. Nem szeretnélek  a túlvilágon, ilyen hamar viszontlátni. – válaszolt Lina.

-        Rendben. Egyhamar biztos nem fogunk találkozni, legalábbis reményeim szerint nem, aztán ki tudja, hogy mit hoz a holnap.

De Lina erre már nem válaszolt. Lelke elhagyta testét és barátaihoz igyekezett. Sesshoumaru tudta, hogy ezt nem szabadna megtennie, de…

Lina ajka még meleg volt, mikor felé hajolt és megcsókolta, majd csak ennyit mondott:

-        Sajnálom, hogy ezt nem tudtam korábban elmondani neked!

Azzal felemelte Lina testét és a fénykardot, majd elindult a barlangba. Most könnyebben jutott el a Herceghez, aki türelmetlenül várta. Sesshoumaru úgy cselekedett, ahogy Lina kérte. De nem csak a kardot, hanem Lina testét is a Káosz tengerébe vetette. Itt békében nyugodhat, és a Rémálmok Hercege vigyáz rá.

The End